1.
Már munkából hazafelé menet eldöntöttem, hogy otthon leporolom a lemezjátszót és meghallgatom a kedvenc lemezemet, ami már hosszú ideje eszembe sem jutott, és eltemetve hevert egy dobozban. Valami oknál fogva egész nap erről a lemezről dudorásztam dalokat. Nem tudom, honnan jöttek elő, milyen mélyről, de itt voltak a fejemben és csodás emlékeket idéztek. Hazaérve azonnal bevettem magam a lomosba, hogy megkeressem kamaszkorom legszebb dalait. Hosszas kutatás után végre ráleltem a bakelit korongra egy Pókember különszám, egy Lutra album és egy Transformers figura társaságában. Leporoltam a fekete szépséget, és szemügyre vettem, hogy nincsenek-e rajta karcolások. A lemeznek csak az egyik oldalán voltak sávok, a másik teljesen simán búslakodott. Nem sokat tűnődtem ezen, mert nem jutott eszembe, mi volt a másik oldalon, csak az emlékeim számítottak.
2.
Nemsokára a nappaliban hallgattam, ahogy a konyak lágyan csordogált a poharamba és elmerültem aranyló ragyogásában, miközben meghallottam az első sercenéseket a lemezjátszó felől. Egyenletesen pörgött a bakelit és máris a nosztalgia édes felhője vett körül, ami igazán jólesett, tekintve a hónapok óta tartó levertségemet. És kezdetét vette az első szám, de nem azt kaptam, amire vártam… Tompa morajlást véltem felfedezni a hallójáratom rejtett zugaiban. Először azt gondoltam, valahonnan kintről jött a zaj, de nem; egészen biztosan a hangszóróból hallottam. Hirtelen ordító suttogásra emlékeztető kísérteties hang ütötte meg a fülemet, majd amilyen gyorsan jött, el is múlt. A csend feltámadt hamvaiból, és uralni kezdte körülöttem a teret. Nem tudom meddig tartott a mozdulatlan némaság. Lehettek csak percek, de eltelhettek akár órák is. És akkor megszólalt. Meghűlt ereimben a vér. Mozdulni sem bírtam, csak álltam ott meredten a dermesztő hang bűvkörében. Azt mondta, hogy ő tűntette el a lemezről a másik oldalt, amin a szép emlékeket idéző dalok voltak, mert ahová én tartok, ott nem lesz szükségem rájuk. - Felesleges minden jó érzés, a helyüket átveszi a nyomasztó kín és a végső őrület. - mondta a hang. Nem bírtam tovább hallgatni, majd szétrobbant a fejem. Összeestem, a földön kuporogtam és a kezeimet a fülemre szorítottam, de mindhiába. Elhatároztam, hogy véget vetek ennek és a lemezjátszóhoz vonszoltam magam. Ahogy közeledtem, egyre nagyobb volt a kín, és egyre nehezebben mozogtak a végtagjaim, de sikerült kitépnem a lemezt a lejátszóból, majd teljes erőmből többször a szekrényhez vágtam, míg darabokra nem tört. Megint csend lett. Áthatolhatatlan, kemény, testes csend. Szinte tapintani lehetett a némaságot. Éreztem, hogy még nincs vége. Próbáltam valamit motyogni magamban, de nem tudtam megszólalni. - Istenem! Nem jön ki hang a torkomon! - gondoltam, miközben groteszk aranyhalként tátogtam szűkülő akváriumomban. Még mindig a rabja voltam. És akkor jött az a reszelő, kínzó, idegtépő nevetés. Csak kacagott azon a fagyos, bugyborékoló hangján. Mire ismét beszélni kezdett, már tehetetlenül hevertem a padlón. Olyan dolgokat mondott, amiket nem akartam hallani és olyan titkokat árult el, amelyeket embernek nem szabadna tudnia. Nem bírtam tovább. Utolsó erőfeszítésemmel felemeltem egy jókora darabot a bakelitből és addig fűrészeltem vele a nyakamat, amíg mindent elöntött a megnyugtató sötétség.
3.
Egy kórházban tértem magamhoz. Azt mondták öngyilkossági kísérlet volt. Állítólag rendszeres kezeléssel, terápiával teljesen rendbejövök majd és még azt a mesét is elfelejtem a lemezzel együtt, amit ébredésem után mondtam nekik. Leszögezték, hogy fantáziám az van, és ha majd nem leszek annyira nekikeseredve, akkor még sikeres író is válhat belőlem. Próbáltak megnyugtatni. Szegények. Ha tudnák, amit én tudok a csöpp kis világukról, akkor biztos máshogyan zajlottak volna a beszélgetéseink, de nem kell, hogy tudják. Nekem elég, ha azzal a kis bakelitdarabbal megbeszélhetem a világ rejtett dolgait, ami most is itt van a párnám alatt. Azt mondja, lehet, hogy egyszer téged is meglátogat. Nem biztos, hogy olyan formában, ahogy engem, de majd észreveszed, arra mérget vehetsz.
