Az én vágyamból sarjadzik a hajnal!..

Azt hiszem, egzisztenciálisan eloldódtam az organikustól. Büszke is vagyok rá. :)

 Ma elbúcsúztam Tőle. Mintha tegnap lett volna '96...

Elsirattam a bocis tálam
Mert szerettem, hogy itt van nálam
Hej, bocis tál, bocis tál
Hát csalódást okoztál
Ó, csak egy szilánkja pattant le
De eltalálta szívem vele
Hej, bocis tál, bocis tál
Hát csalódást okoztál
Szívemből kibuggyan a vérem
Szépen a tálba csorog, nézem
Hej, bocis tál, bocis tál
Hát csalódást okoztál
A vérben tükröződő alak…
A lány az, akitől kaptalak
Hej, bocis tál, bocis tál
Nagy csalódást okoztál

Kívánom Neked
Pulzáljon fényed
Táplálj sok lelket
Őrizd a tüzet
Amíg csak élsz

Ha halvány fényed
Pislákol tüzed
Találj egy lelket
Mely megmelenget
Amíg csak élsz

Mikor szám már nem mormog imát
Csak hogy ne lássak több holnapot
Te tudod, mi tép szét és ki bánt
Mi fedné el a boldog napot
Köszönöm a tegnapnak a mát
Köszönöm neked a tegnapot

Forró szél, ha átölel,
érezz magadhoz oly’ közel,
mintha karjaimban pihennél.
És ha párnát ölelnél,
úgy képzelj el engem,
mint amikor karjaidban fekszem.

Maga alá szarva
Húgyában úszkálva
Ítéletét várva
Reszketve és fázva
Egy nyomorult lélek
Csak egy áll elétek

Akkor most döntsetek
Rossz, régi istenek
Védőbeszéd nincsen
Mi igaz, meztelen
Születés és halál
Mind egyedül talál
 

A testem elernyedve
Mégis megmerevedve
És egészen megfagyva
Siklik az űrben tova

A csúf lyukon mellemen
Kifolyt jéggé vált vérem
Te egy kézlegyintéssel
Töröd egészen széjjel

Apró vér-szilánkocskák
A szememet nyaldossák
Mint megannyi cafatok
Amíg meg nem vakulok

Utána gondolkodok
Agyammal tapogatok
Kicsap az én polipom
S mi kell, elragadom

Te ezt el nem tűrheted
A Pisztolyt rám szegezed
Néhányszor még lősz rám
Befejezve legendám

Mindent mi szép volt bennem
Egyszerre elvesztettem
Minden mi szép volt nekem
Távozott, mint a lelkem

Most teljes a sikered
De ezt megérdemelted
Megnyugodhatsz nyugodtan
Én már úgyis meghaltam
 

Idekinn a vértanyán
Csillagfényű éjszakán
Csöndes titok járja át
Lelkem összes zegzugát

Átszakítja szívemet
Tudja, hogy csak így lehet
Nyomja tovább lelkemet
Szétfeszíti testemet

Nézem az én csillagom
Reszketeg az illatom
Félő lelkem ápolom
Azt hiszem, csak álmodom

Idekinn a rémtanyán
Csillagfényű éjszakán
Csöndes titok járta át
Lelkem összes zegzugát 

Tedd meg nekem
Hogy elmész messze
Fel arra a hegyre
Vagy valamerre
Csak el innen
Hogy nekem jó legyen
Tudom... tudom, jól célzol
Ezért tiéd a Lézerpisztoly
De figyelj csak! Hé, Te!
Én kimegyek az űrbe
És ott majd csak úgy lebegve
Nézek bele két szemedbe...
Te az egyiket lecsukod
És előveszed Pisztolyod
Nyomja homlokom a tudat súlya
Mikor belémlőssz újra és újra
Összecsuklanék, de nem tudok
Mert tudod, űrben vagyok
Csoda, hogy eddig is eléltem
Hiszen nem volt szkafanderem
Most meg csak siklok
Élettelenül vonulok
Lövedékeim elhagytak
Sejtjeim lám, elhalnak
Szám csúf ordítást formál
Sebeim sem szebbek pofámnál

De a lelkem talán még...
Talán a lelkem még szép

 

Tíz sem voltam még talán
Büszkén mentem oldalán
Gyermeteg kis agyamba
Fúrt utat a gondolat:
Mi lesz majd, ha felnövünk?
Mi lesz majd akkor velünk?
Nem gyártunk több "pocakot"?
Növesztünk majd sajátot?
Mintha ülnénk motoron
Nem berregünk hordókon?
És a szalmabálákon
Majd ugrálunk még vajon?
Kardozunk még kóróval?
És bottal vagy pálcával?
A sors vajon mit adhat?
Ennek vége szakadhat?
A posta előtt menve
Ily' dolgokon merengve
Mellette bandukoltam
De másra sem gondoltam
Csak hogy minden elmúlik
Minden elfelejtődik
Talán elfelejtem őt
Engem meg elfelejt ő
Katonásat sem játszunk
Többé fára sem mászunk
A Presszóhoz elérve
Az jut az én eszembe
Hogy itt sem veszünk többé
Puncs fagyit húsz fillérért
A bejáratnál aztán
Jól meglökött a járdán
No nem azért, hogy bántson
Csak essek be az ajtón :)
Miközben fagyit nyaltunk
Csupa jóra gondoltunk
Így jártuk hát az utcát
Mint két gondtalan barát
Ki is ment a fejemből
Egy gond a sokezerből:
Hogy mi lesz, ha felnövünk
Mi lesz majd akkor velünk...




 

Álmodom egy lányról: azt álmodom, szeretem
Álmomban a lány viszontszeret engem
Azt álmodom, valahol fekszem egy ágyon
Álmomban a lány tudja, mire vágyom
Azt álmodom, mögém bújik forrón
Álmomban bizsereg lehelletétől tarkóm
Azt álmodom, minden este együtt alszunk el
Álmomban összegabalyodva fekszünk egész éjjel
Azt álmodom, egyszer még újra szeret
Álmomban nem akarom kinyitni szememet...
Álmodtam egy lányról: azt álmodtam, szeretem
Álmomban a lány viszontszeretett engem

 

Szemeimben remeg a cél.
A fém számban hideg acél,
mégsem fagy meg bennem a vér,
ahogy most a nyelvemhez ér.

A csőnél keményebb szavak
támadtak: ledőltek falak,
a szívem ezerré szakadt,
millió folyamban szaladt,

és mikor átszakadt a gát,
elhagytam tegnapot és mát.
Szememből szökött vérkönny ár
sírta, búgta, mennyire kár.

Most az ujjam a ravaszon.
Nem élek már több tavaszon. 

A kislány rémülten állt a sötétben,
Egy mackót tartva a piciny kezében.
Mindeközben AZ messziről figyelte,
Kinek a ködben nem látszott a teste,

Csak azok a Rémszemek izzottak úgy...
Villant a mosoly, ahogy utána nyúlt.

Ta-damm, ta-damm - és már csak néhány lépés!
Ta-damm, ta-damm - halkul a gyermek-légzés!
Ta-damm, ta-damm - már csak centiméterek!
Sikoly-örvény, megdagadt utőerek...

Törik a csont, és koppan a koponya,
Csattan a bél, és rág hegyes fogazat.
Dobog a szív, még csámcsog az Árnyalak,
Roppan a térd, és rág hegyes fogazat.
Szakad a haj, és pottyan a húscafat,
Robban a szív, és rág hegyes fogazat...

Az a piros folt meg csak nő virítva,
Hogy mackó száját csitítsa visítva...

 

Bárcsak lemoshatnád a bűnös jeleket!
Mosnám rólad én is, de már nem lehet:

Csontig tépkedted bőröd szíved felett,
A rothadt hús bűze mégis erősebb lett.
Bordáidat szétfeszítette a bűntudat,
Mégis jártad tovább eszelős utadat.
Mikor végül a szívedet is kitépted,
Láttad, hogy nincs már benne véred.

Nem halhatsz meg jobban, mint ahogy meghaltál,
Amikor engem az Ördög kezére adtál.
 

Csak magamban gondolkodom,
Közben az Agyamat rágcsálgatom.
Túl sok mindent nem érthetek,
A nagyokhoz fel nem érhetek...
Eldobom hát a Koponyát!
(Mihez ér, azt vér színezi át.)

A Fénybe fordulva vak vagyok,
De hátha megvilágosodok.
Rosszul hittem, most már tudom.
Nem látok, és ezt nagyon unom!
A Káprázattól hapcizom
Az orromba az Agydarabom,
Ami még a számban maradt.
Kár. Ez volt az utolsó falat.

Elfordulok hát a fénytől,
mielőtt még úgy dönt, hogy megöl.
 

(könnyed reggeli beszélgetés a Blaha Lujza téren egy középkorú férfi és egy kilenc éves forma kiskölyök között)

-Ha nem adod ide, nem kapsz semmit! -szólt a férfi.
-Mert? -kérdezett vissza a gyerek.
-Hát mert. Mert. Mert. Ennyi. -hangzott a mindent megmagyarázó válasz.
 

Néha úgy érzem, kell nekem...
Néha meg úgy, hogy nem.
Néha kolonc a nyakamon,
Néha eldobnám magamtól.

Néha úgy hívom: ÉLET;
Néha meg: SZENVEDÉSEK.
Néha méla, léha, béna bú,
Néha ettől vagyok szomorú.

Néha "én vagyok a kiválasztott"...
Néha megkérdem: miért választott?
Néha választ sem kapok.
Néha nagyon üres vagyok.

Néha csak sodródom az árral,
Néha egy vagyok a mával,
Néha eltűröm a környezetem,
Néha az ítélkezik fölöttem.

Néha ott vagyok egy tüntetésen,
Néha megkapom a büntetésem,
Néha belelátok mások lelkébe;
Néha sem látnak mások az enyémbe.

Néha beszélgetek ISTENNEL,
Néha eljátszik a lelkemmel...
Néha a "világtól" eltávolodok,
De a kérdés marad: miért vagyok?
 

Képtelen vagyok verset írni
Végtelen rímeket lehetne, tudom
Pedig nincs is annyi szó a Földön
Eddig azt hittem, könnyű lehet
Mégsem megy; ez oly' nehéz
Kértem segítséget a Nagyoktól
Hiába, mer' Ők tudtak, én nem
Dugába dőlt az összes erőfeszítés(em)?

 

Félelmes Vaskapuk előtt állva,
A lelkem mélyéről kiáltva
Várok. Hogy mire? Ez jó kérdés;
Körülvesz a gennyes, mócsingos érzés.

Halál bűze száll a szél szar szárnyán
Száz sziget, szeglet és szög határán
Nedves orrlyukaimon keresztül:
A Halál Szaga maga az agyamra vetül.

Hirtelen könnyűnek érzem magam,
Mint izzó pernye tűzről pattantan;
Magasba vágyok Kapuk mentén
Emelkedvén, a Túloldalt meg-meglesvén.

Túloldalon megannyi húscafatok,
Száz halott közt haldokolok:
Rokonok, barátok, szerelmek ölnek
Kézzel, tűzzel, szemmel engem meg.

Hogy lehet? Hisz' én csak itt lebegek!
Hajóim a halálbűzös fellegek,
A nyakamon bélszag tekereg,
De akkor sem lehetek lent, Öreg!


 

Tegnap tök jól éreztem magam. Semmi rosszkedv, zéró stressz. Nagyon jól elvoltam a nap folyamán, mígnem rájöttem, hogy jó kedvem van. Ezek után azon agyaltam a nap hátralevő részében, hogy mi a csudától van nekem ilyen rettenetesen jó hangulatom. Estére aztán sikerült addig gyötörni magam, hogy megnyugodhassak, már nincs jó kedvem.

Azt álmodtam, hogy Sarkadkeresztúron -egy alföldi faluban- Lego versenyt rendeztek. Mindenki hozta a saját, házi gyártmányú Lego csataautóját. A helyszínen lehetett venni rakétákat, páncéltörő lőszereket és mindenféle kiegészítőket. A harc előtt kaptunk egy-egy műanyag gyerek órát, hogy stopperrel mérhessük a játékidőt. A küzdelem egy erre a célra átalakított terepasztalon zajlott -nagy fehér asztal összefirkálva, rajta egy csomó szemét. Én a tumac nevű indiánnal kerültem össze, akit már nagyon vártam, ugyanis ott ébredtem fel a helyszínen a saját ágyamban -a sarkadkeresztúri focipálya szélén. Mikor megjelent, hozta a kezében a csataautóját. Láttam, hogy az övén van rakétavető. Ekkor megijedtem, mert az enyémen nem volt, csak páncéltörő lőszer. Elkértem tőle a harci járművét, hogy megnézzem. Igazából megpróbáltam kárt tenni benne, de nem sikerült, mert nagyon jól volt összerakva, pedig még bele is haraptam... ehehe. Miután a terepasztalhoz fáradtunk eligazításra, és hogy megkapjuk a Mickey Mouse óránkat, kezdetét vehette a harc. Felállítottuk egymással szembe a csatagépeinket az asztal végein, majd mélyen egymás szemébe néztünk. A feszültség nőttön nőtt. Kis egyeztetés után harmadjára sikerült elindítani a stoppert mindkét órán. Tumac a kocsijához kapott, és látom, hogy már élesíti az első rakétát. Nekem közelebb kellett mennem a páncéltörő lőszereim kisebb hatótávolsága miatt. Ekkör fütyült el mellettem az első rakéta, de ilyen füttyöt még életemben nem hallottam. Tök sokáig tartott. Ekkor ébredtem fel a HÉV-re... :)

Bor, Margitsziget, Piri-tumac örökrangadó, buli után Duna parton ásítozás, romlott tej vásárlás, hazaérés fél kilenckor, reggeli zabpehely lopott tejből rendbetesz, szunya -ha hagynak. :)

1.

Megállt egy pillanatra az idő. Nem is megállt, inkább csak nagyon lelassult, de ez igazán nem zavar engem a repülésben. Komótosan távolodik tőlem az épület. Még megérinthetném, ha akarnám, de a kezeim most a zuhanás erőinek engedelmeskednek. Jobb így. Menet közben kitaláltam egy számot. Én csak zuhanási együtthatónak hívom ez alatt a röpke idő alatt, amíg végre földet érek. Nem untatnék senkit a részletekkel, pedig egy ilyen lassú esés alatt még talán bele is férne egy kis okoskodás. A lényeg az, hogy ha meghalok, akkor a zuhanási együtthatóm 1, ha pedig bármilyen módon túlélem, akkor egy 0 és 1 közé eső szám lesz. Én bízom az egyesemben.

2.

Alig süllyedtem valamit, még a kitört ablakomat is látom. Sötét van a szobámban: sűrű, áthatolhatatlan feketeség. Alvilági fényben csillannak meg a dermesztő sötétséget felém tükröző üvegszilánkok. Egy pillanatra úgy érzem, mintha látnék bennük valamit. Furcsa. A vontatottan haladó üvegszilánk flotta most felém veszi útját, de az is lehet, hogy valójában – a zuhanásom következtében – én érem utol őket. Teljesen körbevesznek. Pörögnek, forognak, a szemem előtt siklanak lassan. Mindegyikben van egy-egy szikra, mely begyújt temérdek emlékbombát az agyamban. Tehát mégis csak láttam valamit az előbb. Lassan rájövök: minden szilánk egy emléktöredék.

3.

Káprázik a szemem az életem óceánját megtöltő, de most néhány pici üvegtörmelékbe sűrűsödő, fel-felvillanó emlékképtől. Gyermekkor. De szép is volt! Talán akkor voltam utoljára boldog. Játszottam, fára másztam, birkóztam a haverokkal. Nem szerettük el a másik nőjét, nem voltunk drogosok, nem számított a pénz, nem tudtunk haragudni egymásra. Semmit nem tudtunk az életről, mégis mindent tudtunk az életről. Többet, mint a felnőttek. Csak voltunk. Magunknak, egymásnak... Nem akartam felnőni. Versenyeztem az idővel, hogy minél tovább maradhassak gyerek. Az utolsó próbálkozásom a felnőtté válás elkerülésére úgy tizenhét éves koromban lehetett, és elárulom, nem sikerült gyereknek maradni, de talán nem is az én hibámból. Mindenki felnőtt körülöttem. Egyedül maradtam. Próbáltam szerepeket játszani, de nem találtam az igazit, amit rám írtak. Nem tudom ma sem, hogy milyen felnőttnek kellett volna lennem. Talán gyerekesnek. Az ment volna.

4.

Most már minden mindegy. Lezuhanok, és a szobámban, a jéghideg sötétben eddig a sarokban lesben álló rettenet most előlép, és az ablakomból nézi önelégült, kéjes élvezettel tettének végtermékét: egy véres, torz, kicsavarodott bábfigurát, amit immár senki nem rántgathat tovább. Látom az agyam a flaszteren, de mégis gondolkodok. Nem értem, de nem is kell értenem. Már csak másodperceim maradtak. Kiélvezem hát e hirtelen jött, légies, természetfeletti szabadságot. Érdekes érzés lezuhanni a hetedik emeletről. Amikor kiestem, azt gondoltam itt a vég. Pánikoltam. Most viszont nyugodt vagyok. Túl nyugodt. Földöntúli bizonyosság fogott el, hogy jól van ez így. A halál a barátom. Nem kell tőle félni. Egyáltalán nem. Félni addig kell, amíg élek. A bánat, a nyomor, a balsors mind akkor érhet csak el engem, ha az élők között járok. A halál, mint sötét éjszakákon eső túlontúli fekete hó borítja be testemet, miközben magáévá tesz. Befogad. Elnyel. Megvéd. Többé nem kell félni semmitől. Biztonságban vagyok. Haza értem. Zuhanási együttható: 1. Zuhanási együttható: 1. Zuha…

1.

Már munkából hazafelé menet eldöntöttem, hogy otthon leporolom a lemezjátszót és meghallgatom a kedvenc lemezemet, ami már hosszú ideje eszembe sem jutott, és eltemetve hevert egy dobozban. Valami oknál fogva egész nap erről a lemezről dudorásztam dalokat. Nem tudom, honnan jöttek elő, milyen mélyről, de itt voltak a fejemben és csodás emlékeket idéztek. Hazaérve azonnal bevettem magam a lomosba, hogy megkeressem kamaszkorom legszebb dalait. Hosszas kutatás után végre ráleltem a bakelit korongra egy Pókember különszám, egy Lutra album és egy Transformers figura társaságában. Leporoltam a fekete szépséget, és szemügyre vettem, hogy nincsenek-e rajta karcolások. A lemeznek csak az egyik oldalán voltak sávok, a másik teljesen simán búslakodott. Nem sokat tűnődtem ezen, mert nem jutott eszembe, mi volt a másik oldalon, csak az emlékeim számítottak.

2.

Nemsokára a nappaliban hallgattam, ahogy a konyak lágyan csordogált a poharamba és elmerültem aranyló ragyogásában, miközben meghallottam az első sercenéseket a lemezjátszó felől. Egyenletesen pörgött a bakelit és máris a nosztalgia édes felhője vett körül, ami igazán jólesett, tekintve a hónapok óta tartó levertségemet. És kezdetét vette az első szám, de nem azt kaptam, amire vártam… Tompa morajlást véltem felfedezni a hallójáratom rejtett zugaiban. Először azt gondoltam, valahonnan kintről jött a zaj, de nem; egészen biztosan a hangszóróból hallottam. Hirtelen ordító suttogásra emlékeztető kísérteties hang ütötte meg a fülemet, majd amilyen gyorsan jött, el is múlt. A csend feltámadt hamvaiból, és uralni kezdte körülöttem a teret. Nem tudom meddig tartott a mozdulatlan némaság. Lehettek csak percek, de eltelhettek akár órák is. És akkor megszólalt. Meghűlt ereimben a vér. Mozdulni sem bírtam, csak álltam ott meredten a dermesztő hang bűvkörében. Azt mondta, hogy ő tűntette el a lemezről a másik oldalt, amin a szép emlékeket idéző dalok voltak, mert ahová én tartok, ott nem lesz szükségem rájuk. - Felesleges minden jó érzés, a helyüket átveszi a nyomasztó kín és a végső őrület. - mondta a hang. Nem bírtam tovább hallgatni, majd szétrobbant a fejem. Összeestem, a földön kuporogtam és a kezeimet a fülemre szorítottam, de mindhiába. Elhatároztam, hogy véget vetek ennek és a lemezjátszóhoz vonszoltam magam. Ahogy közeledtem, egyre nagyobb volt a kín, és egyre nehezebben mozogtak a végtagjaim, de sikerült kitépnem a lemezt a lejátszóból, majd teljes erőmből többször a szekrényhez vágtam, míg darabokra nem tört. Megint csend lett. Áthatolhatatlan, kemény, testes csend. Szinte tapintani lehetett a némaságot. Éreztem, hogy még nincs vége. Próbáltam valamit motyogni magamban, de nem tudtam megszólalni. - Istenem! Nem jön ki hang a torkomon! - gondoltam, miközben groteszk aranyhalként tátogtam szűkülő akváriumomban. Még mindig a rabja voltam. És akkor jött az a reszelő, kínzó, idegtépő nevetés. Csak kacagott azon a fagyos, bugyborékoló hangján. Mire ismét beszélni kezdett, már tehetetlenül hevertem a padlón. Olyan dolgokat mondott, amiket nem akartam hallani és olyan titkokat árult el, amelyeket embernek nem szabadna tudnia. Nem bírtam tovább. Utolsó erőfeszítésemmel felemeltem egy jókora darabot a bakelitből és addig fűrészeltem vele a nyakamat, amíg mindent elöntött a megnyugtató sötétség.

3.

Egy kórházban tértem magamhoz. Azt mondták öngyilkossági kísérlet volt. Állítólag rendszeres kezeléssel, terápiával teljesen rendbejövök majd és még azt a mesét is elfelejtem a lemezzel együtt, amit ébredésem után mondtam nekik. Leszögezték, hogy fantáziám az van, és ha majd nem leszek annyira nekikeseredve, akkor még sikeres író is válhat belőlem. Próbáltak megnyugtatni. Szegények. Ha tudnák, amit én tudok a csöpp kis világukról, akkor biztos máshogyan zajlottak volna a beszélgetéseink, de nem kell, hogy tudják. Nekem elég, ha azzal a kis bakelitdarabbal megbeszélhetem a világ rejtett dolgait, ami most is itt van a párnám alatt. Azt mondja, lehet, hogy egyszer téged is meglátogat. Nem biztos, hogy olyan formában, ahogy engem, de majd észreveszed, arra mérget vehetsz.