1.

Megállt egy pillanatra az idő. Nem is megállt, inkább csak nagyon lelassult, de ez igazán nem zavar engem a repülésben. Komótosan távolodik tőlem az épület. Még megérinthetném, ha akarnám, de a kezeim most a zuhanás erőinek engedelmeskednek. Jobb így. Menet közben kitaláltam egy számot. Én csak zuhanási együtthatónak hívom ez alatt a röpke idő alatt, amíg végre földet érek. Nem untatnék senkit a részletekkel, pedig egy ilyen lassú esés alatt még talán bele is férne egy kis okoskodás. A lényeg az, hogy ha meghalok, akkor a zuhanási együtthatóm 1, ha pedig bármilyen módon túlélem, akkor egy 0 és 1 közé eső szám lesz. Én bízom az egyesemben.

2.

Alig süllyedtem valamit, még a kitört ablakomat is látom. Sötét van a szobámban: sűrű, áthatolhatatlan feketeség. Alvilági fényben csillannak meg a dermesztő sötétséget felém tükröző üvegszilánkok. Egy pillanatra úgy érzem, mintha látnék bennük valamit. Furcsa. A vontatottan haladó üvegszilánk flotta most felém veszi útját, de az is lehet, hogy valójában – a zuhanásom következtében – én érem utol őket. Teljesen körbevesznek. Pörögnek, forognak, a szemem előtt siklanak lassan. Mindegyikben van egy-egy szikra, mely begyújt temérdek emlékbombát az agyamban. Tehát mégis csak láttam valamit az előbb. Lassan rájövök: minden szilánk egy emléktöredék.

3.

Káprázik a szemem az életem óceánját megtöltő, de most néhány pici üvegtörmelékbe sűrűsödő, fel-felvillanó emlékképtől. Gyermekkor. De szép is volt! Talán akkor voltam utoljára boldog. Játszottam, fára másztam, birkóztam a haverokkal. Nem szerettük el a másik nőjét, nem voltunk drogosok, nem számított a pénz, nem tudtunk haragudni egymásra. Semmit nem tudtunk az életről, mégis mindent tudtunk az életről. Többet, mint a felnőttek. Csak voltunk. Magunknak, egymásnak... Nem akartam felnőni. Versenyeztem az idővel, hogy minél tovább maradhassak gyerek. Az utolsó próbálkozásom a felnőtté válás elkerülésére úgy tizenhét éves koromban lehetett, és elárulom, nem sikerült gyereknek maradni, de talán nem is az én hibámból. Mindenki felnőtt körülöttem. Egyedül maradtam. Próbáltam szerepeket játszani, de nem találtam az igazit, amit rám írtak. Nem tudom ma sem, hogy milyen felnőttnek kellett volna lennem. Talán gyerekesnek. Az ment volna.

4.

Most már minden mindegy. Lezuhanok, és a szobámban, a jéghideg sötétben eddig a sarokban lesben álló rettenet most előlép, és az ablakomból nézi önelégült, kéjes élvezettel tettének végtermékét: egy véres, torz, kicsavarodott bábfigurát, amit immár senki nem rántgathat tovább. Látom az agyam a flaszteren, de mégis gondolkodok. Nem értem, de nem is kell értenem. Már csak másodperceim maradtak. Kiélvezem hát e hirtelen jött, légies, természetfeletti szabadságot. Érdekes érzés lezuhanni a hetedik emeletről. Amikor kiestem, azt gondoltam itt a vég. Pánikoltam. Most viszont nyugodt vagyok. Túl nyugodt. Földöntúli bizonyosság fogott el, hogy jól van ez így. A halál a barátom. Nem kell tőle félni. Egyáltalán nem. Félni addig kell, amíg élek. A bánat, a nyomor, a balsors mind akkor érhet csak el engem, ha az élők között járok. A halál, mint sötét éjszakákon eső túlontúli fekete hó borítja be testemet, miközben magáévá tesz. Befogad. Elnyel. Megvéd. Többé nem kell félni semmitől. Biztonságban vagyok. Haza értem. Zuhanási együttható: 1. Zuhanási együttható: 1. Zuha…